12. Fejezet:  KOMPENZÁCIÓS STRATÉGIÁK

I.   Olvasóként a tanuló legyen képes:
II.  Hallgatóként a tanuló legyen képes:
III. Beszélőként a tanuló legyen képes:
IV. Íróként a tanuló legyen képes:
V.   A szociális interakció résztvevőjeként a tanuló legyen képes: Anyagunkban végig igyekeztünk előre felbecsülni a nyelvtanuló kommunikációs szükségleteit, meghatározni azokat a várható szituációkat, melyek megkövetelik tőle a magyar nyelv használatát, megadni azokat a legvalószínűbb nyelvi formákat, melyek lehetővé teszik számára, hogy boldoguljon ezekben a szituációkban. Ennek ellenére előrejelzéseinket szükségszerűen nagyfokú bizonytalanság jellemzi. És még akkor is, ha valamely kommunikációs szituáció követelményei nem haladják meg annak kereteit, amire a tanulót gondosan felkészítettük, nagy a valószínűsége, hogy kihagy az emlékezete, vagy az adott pillanatban nem képes aktivizálni a tanulás során elsajátított ismereteinek, készségeinek bizonyos elemeit.

Ebből az következik, hogy a tanulót még akkor is fel kell készíteni az előre nem látható nyelvhasználati feladatokra, illetve emlékezetének kihagyásaira, ha szigorúan a mindennapi élet szituációinak bizonyos fokig előre jelezhető nyelvi követelményeihez igazodunk.

Egyeseknél ilyen helyzetekben a “túlélési” készség természetes adottság. Valamiképpen átvészelik a helyzetet, bármilyen hiányosak is ismereteik vagy készségeik a “helyes” kommunikációs formák terén. A legtöbb ember számára azonban nagyon hasznos, ha a tanulási folyamat során bőséges lehetősége van fejleszteni ilyen jellegű készségeit. Itt elsősorban nem arról van szó, hogy valakit megtanítsunk arra, hogyan boldoguljon a nehéz helyzetekben, hanem inkább arra kell rávezetnünk, hogy saját stratégiát fejlesszen ki az ilyen esetekre. Bár több mint valószínű, hogy bizonyos stratégiák és technikák elsajátítása mindenki számára hasznos lehet, teljes mértékben teret kell engedni a személyiségek különbözőségéből következő eltéréseknek.

Tehát a küszöbszinten a tanulótól az várható el, hogy rendelkezzen bizonyos készségekkel az olyan kommunikációs helyzetek kezelése terén, amelyekre nincs teljes mértékben felkészülve. Konkrétan ez azt jelenti, hogy:

olvasóként vagy hallgatóként a tanulót ne zavarja meg ismeretlen nyelvi elemek jelenléte a szövegben;

beszélőként vagy íróként a tanuló legyen képes megoldást keresni a hiányos ismereteinek vagy készségeinek betudható nehézségekre;

a szociális interakció résztvevőjeként a tanuló ne blokkoljon le, ha bizonytalan abban, mi a bevett viselkedési forma egy adott szituációban.

 Nincs közvetlen kapcsolat a fenti helyzetekben követendő magatartásformák és a konkrét készségek között. Az egyes tanulók valószínűleg különböző stratégiákat fejlesztenek ki magukban arra, hogy megbirkózzanak a felsorolt problémákkal. Következésképpen nincs szükség arra, hogy a megoldások egységesítésére törekedjünk. Mégis, a rendelkezésre álló technikák és stratégiák egy része nagy valószínűséggel minden egyes tanuló számára megfelelő, és jelentős mértékben hozzájárulhat a megkívánt magatartásformák kialakításához.

Akárcsak a küszöbszintű kommunikációs készségek egyéb aspektusai, a kompenzációs stratégiák is meghatározhatók és felsorolhatók annak alapján, hogy mire legyen képes a tanuló a segítségükkel, és szükség esetén mindezt ki lehet egészíteni az ajánlott nyelvi formákkal. Mivel a felsorolás egyes pontjai bizonyos nyelvi funkciók és egyes konkrét fogalmak alkalmazását is magukkal hozzák, elkerülhetetlen a részleges átfedés az ezeket tárgyaló fejezetek bizonyos felsorolásaival. Hasonló átfedés tapasztalható az alábbi lista és a szövegkezeléssel foglalkozó fejezetben szereplő felsorolás között.

I. Olvasóként a tanuló legyen képes:

1. kikövetkeztetni a számára ismert elemekből (szótő + képző[k]) a szóképzés produktív szabályainak megfelelően létrehozott képzett szavak jelentését, ha ez az adott elemeknek és a szóképzés általános szabályainak az ismeretében közvetlenül elvégezhető;

2. kikövetkeztetni a számára ismert elemekből (két vagy több szóból) a szóösszetétel produktív szabályainak megfelelően létrehozott összetett szavak jelentését, ha ez az adott elemeknek és a szóösszetétel általános szabályainak az ismeretében közvetlenül elvégezhető;

3. kikövetkeztetni ismeretlen lexikai elemek (szavak, kifejezések) jelentését ismert elemekből álló kontextus alapján;

4. helyesen értelmezni az olyan, úgynevezett “nemzetközi szavak” jelentését, melyek a tanuló számára anyanyelvéből vagy valamely más, korábban tanult idegen nyelvből ismertek, amennyiben a magyar alak és a tanuló által ismert megfelelője közötti formai kapcsolat egyértelmű; felismerni az úgynevezett “hamis barátok”-at, esetünkben a magyar nyelvben meglévő olyan nemzetközi, illetve idegen szavakat, melyek jelentése nagymértékben eltér az eredeti szóétól, illetve a tanuló számára ismert formáétól; valamint a tanuló számára ismert szóval véletlenül azonos alakú, de eltérő jelentésű magyar szavakat;

5. megtalálni az ismeretlen szavak és kifejezések jelentését a kétnyelvű szótárakban vagy ábécé szerint rendezett szószedetekben, valamint az egynyelvű szótárakban, ha a keresett lexikai egység definíciója nagyrészt számára ismert elemekből áll;

6. konkrét információkat szerezni – az 5. pontban felsorolt eszközök segítségével vagy anélkül – a számára ismeretlen elemeket tartalmazó szövegből, ha ez nem követel meg a korábban meghatározottakon és a fentebb felsoroltakon kívül egyéb készségeket is (a szöveg elfogadható nehézségi foka attól függ, hogy a tanuló rendelkezésére áll-e szótár vagy szószedet).

 II. Hallgatóként a tanuló legyen képes: 1. végrehajtani az I.1. pontban leírt műveletet, feltéve, hogy az adott szóképzési folyamat a szomszédos elemek találkozásából következő szabályos magánhangzó- és mássalhangzó-változásokon (hangzónyújtás, hasonulás, összeolvadás stb.), valamint a más elemek (pl. ragok) kapcsolódásakor is fellépő tőváltozáson kívül nem jár más fonológiai változással;

2. végrehajtani az I.2. pontban leírt műveletet, feltéve, hogy az adott szóösszetétel folyamata a szomszédos elemek találkozásából következő szabályos mássalhangzó-változásokon (hasonulás, összeolvadás stb.) kívül nem jár más fonológiai változással;

3. végrehajtani az I.3. pontban leírt műveletet, feltéve, hogy a kontextuális fogódzók felismerhető módon és lineáris sorrendben vannak jelen, s nem követelik meg a szövegben való visszaugrást, illetve a kontextus átértelmezését;

4. végrehajtani az I.4. pontban leírt műveletet, feltéve, hogy a magyar nyelvi forma és az ismert (anyanyelvi vagy más idegen nyelvi) forma közötti fonológiai eltérések a két nyelv közötti szokásos eltérésekre korlátozódnak;

5. konkrét információkat szerezni a számára ismeretlen elemeket tartalmazó szövegből, feltéve, hogy ez a korábban meghatározottakon és a II.1., II.2., II.3. és II.4. pontban fentebb felsoroltakon kívül nem követeli meg további készségek meglétét;

6. személyes kapcsolat esetén a kommunikációs partner segítségéhez folyamodni, elsősorban a Nyelvi funkciók című fejezet 6. szakaszában (Kommunikációs korrekció) felsorolt nyelvi eszközök felhasználásával.

 III. Beszélőként a tanuló legyen képes: 1. bevezetni mondandója újrafogalmazását:
  (Elnézést,) elkezdem még egyszer.
(Elnézést,) megpróbálom újra elmondani.
  2. körülírni egy fogalmat, mindenekelőtt egy általános szó (személy, dolog stb.) vagy egy fölérendelt fogalmi kategória és az alábbiakat kifejező fogalmi jegyek segítségével:
  – általános fizikai tulajdonságok, pl. szín, méret, forma  (Lásd: Általános fogalmak);

– egyedi jellegzetességek
 

Egy ..., aminek három lába van.
  – használatra való utalás
  Egy ... , amivel kenyeret lehet vágni.
  3. leírást adni a jellemzőkre és tulajdonságokra való utalással:
  – általános fizikai tulajdonságok (Lásd: Általános fogalmak)
  Piros/Nagy/Kerek/Stb.
  – egyedi jellegzetességek
  ...-je van.
  – használatra való utalás
  ...-ni lehet vele.
  4. rámutatással azonosítani valamit:
  Egy olyat kérek.
Ezt kérem.
  5. nyelvi segítségért folyamodni:
  Hogy is hívják ezt?
Nem tudom a magyar szót.
...-ul ezt úgy mondjuk, hogy ... IV. Íróként a tanuló legyen képes: 1. jelezni, hogy nem tud valamit:
  Nem tudom, hogy írjam/írják.
Nem tudom, ezt hogy hívják.
  2. alkalmazni a III.2 és III.3. pontban leírt eljárásokat;

3. használni a készségszintjének megfelelő kétnyelvű és egynyelvű szótárakat.

 V. A szociális interakció résztvevőjeként a tanuló legyen képes: 1. elnézést kérni, ha bizonytalan a bevett magatartási formák alkalmazásában, vagy nem ismeri azokat:
  Elnézést, de nem tudom/tudtam...
  2. elmondani, saját hazájában mi a szokás valamivel kapcsolatban:
  Mi/Nálunk/Az én hazámban ... szoktunk/szoktak.
  3. útmutatást kérni:
  Önöknél/Magyarországon ezt hogyan csinálják?
Hogy csináljam?
Mit tegyek?
Mikor jöjjek?
Stb. A küszöbszinten minden tanulótól elvárható az, hogy a fenti stratégiákat és technikákat – a kommunikációs korrekcióval kapcsolatos nyelvi funkciókkal együtt (Lásd: Nyelvi funkciók 6. pont) – képes legyen alkalmazni. Azonban valószínűleg minden egyes tanulónak rendelkezésére állnak további, általa előnyben részesített eljárások. Felvehetnek eszköztárukba olyan technikákat, mint a nyelvtani összefoglalók, kézikönyvek stb. információforrásként való alkalmazása, és olyan stratégiákat, mint egy ismeretlen szónak szinonimájával való helyettesítése, nyelvtanilag nem egészen helyes formák tudatos használata, a szóképzéssel való kísérletezés, anyanyelvi formák magyarítása stb. Egy általános célkitűzés keretein belül nem lehet meghatározni, hogy a nyelvtanulónak ezek közül az eljárások közül melyek elsajátítására legyen alkalma, ez már a konkrét tanterv- és tananyagtervezők kompetenciájába tartozik.