11. fejezet: SZOCIOKULTURÁLIS KOMPETENCIA 1.       Univerzális tapasztalatok
1.1.    Mindennapi élet
1.2.    Életkörülmények
1.3.    Interperszonális kapcsolatok
1.4.    Értékrend és a különböző értékekhez való viszony
2.       Társadalmi szokásformák és konvenciók
2.1.    nyelven kívüliek
2.1.1. testbeszéd
2.1.2. látogatással kapcsolatos szokások
2.1.3. az evéssel, ivással kapcsolatos szokások
2.2.    nyelviek
3.       Udvariassági szabályok
3.1.    Legyünk rugalmasak!
3.2.    Ne mondjunk olyasmit, ami kellemetlen lehet!
3.3.    Ne erőltessük, hogy a partnerünk megtegyen valamit!
3.3.1. rábeszélés
3.3.2. információkérés
3.3.3. meghívás, ajánlat
  A “Bővebb leírás” 4. és 6. pontja a “szociokulturális kompetencia” kérdésével foglalkozik. A kommunikációs képességnek ez az összetevője valamely társadalomnak és kultúrájának azokat a sajátos jelenségeit foglalja magába, melyek e társadalom tagjainak kommunikációs viselkedésén keresztül nyilvánulnak meg. E jelenségeket három csoportba sorolhatjuk: “társadalmi konvenciók” (4a), “társadalmi szokásformák” (4b) és “univerzális tapasztalatok” (6). Az, hogy az idegen nyelvet beszélőnek a szociokulturális kompetencia milyen szintjére kell eljutnia a sikeres kommunikáció érdekében, a kommunikációs aktus körülményeitől függ. Minden bizonnyal magasabb szintre van szükség, amikor anyanyelvi beszélővel kerül kommunikációs kapcsolatba (és ezen belül is főleg akkor, ha ideiglenes tartózkodóként van a célországban, és sokkal kevésbé, ha csak látogatóként érkezik oda), mint amikor “lingua franca” gyanánt használja az idegen nyelvet. A “Küszöbszint” igyekszik megfelelni mindezeknek az igényeknek. Ez egyrészt azt jelenti, hogy amikor meghatározzuk, hogy mi várható el a nyelvtanulótól a küszöbszinten, figyelmünket a legvalószínűbb kapcsolattípusra kell összpontosítanunk, azaz az anyanyelvi beszélővel – és különösen a saját hazájában tartózkodó anyanyelvi beszélővel – létesített kommunikációs viszonyra. Másrészt azt is jelenti, hogy a tanulót bizonyos fokig fel kell készítenünk kommunikációs partnerei és saját szociokulturális kompetenciája közötti nem várt eltérésekre is, ugyanis – bár a magyarnak, mint “kis nyelvnek”, általában a világban nincs, nem is lehet “lingua franca” szerepe – adott esetben a magyar nyelvet, mindenekelőtt Magyarországon tartózkodva, különböző kulturális háttérrel rendelkező nem anyanyelvi beszélőkkel a nemzetközi kommunikáció eszközeként is használnia kell. A tanulónak észre kell vennie, ha kommunikációs partnerét eltérő szociokulturális háttere következtében az övétől és a magyarokétól is különböző értékrend, társadalmi konvenciók, viselkedési minták stb. irányítják, toleránsnak kell lennie e különbségekkel szemben, és tudatosan törekednie kell arra, hogy minden nehézség ellenére megfelelő közös alapot találjon a kommunikációs aktus számára.

A küszöbszinten elvárt szociokulturális kompetencia meghatározása felé az első lépést már megtettük a “Bővebb leírás” 4. és 6. pontjában. Az ott alkalmazott megfogalmazások szándékosan nyitottak és példa jellegűek voltak. Ugyanezt az eljárást követjük ebben a fejezetben is – annak érdekében, hogy leírásunk kielégíthesse igen heterogén célpopulációnk szükségleteit és igényeit –, és a konkrétabb meghatározást majd külön-külön el kell végezni minden egyes alcsoport esetében. Az alábbi válogatás összeállításakor igyekeztünk a lehető leggazdaságosabban eljárni, mindig szem előtt tartva a “Küszöbszint” általános célját.

A szociokulturális kompetencia meghatározásának módja bizonyos esetekben megfelel a “Küszöbszint” legtöbb fejezetében alkalmazott eljárásnak: azt írjuk le, mire legyen képes a tanuló magyar nyelven. Máskor azonban ennél tágabban fogalmazzuk majd meg a tanuló és a magyar kultúra bizonyos aspektusai között elvárt viszonyt: “a tanuló legyen tudatában ...”, “a tanuló rendelkezzen bizonyos ismeretekkel ...” stb. Ha ezekben az esetekben is konkrétabban meg akarnánk határozni a tanuló viselkedési eszköztárát, elkerülhetetlenül olyan önkényes módon válogatnánk a lehetőségek között, hogy leírásunk igen sokat veszítene érvényéből. Ezekkel az általánosító megfogalmazásokkal azt akarjuk biztosítani, hogy a küszöbszint elérése felé vezető úton a tanuló biztosan tegyen szert bizonyos tapasztalatokra, találkozzon a magyar kultúra bizonyos elemeivel, tanuljon meg figyelni rájuk, és próbálja meg korábbi tapasztalataihoz viszonyítani őket.

Más szóval, a “Küszöbszint” leírásának ezek az elemei olyan tanulói tapasztalatokra vonatkoznak, melyeket a tanuló, feltételezésünk szerint, a tanulás során szerez. Azt a kérdést szándékosan nyitva hagyjuk, hogy a tanuló mit tegyen e tapasztalatok alapján, és ezek hogyan hatnak hozzáállására és viselkedésére. Ezzel az a célunk, hogy a lehető legtágabb teret hagyjuk a különböző kurzusok, a különböző tanulótípusok, sőt az egyes konkrét tanulók esetében is a súlypontok megfelelő elhelyezése számára.

 

1. UNIVERZÁLIS TAPASZTALATOK

1.1. Mindennapi élet A tanuló rendelkezzen bizonyos ismeretekkel arról, hogy Magyarországon: 1.2. Életkörülmények A tanuló rendelkezzen bizonyos ismeretekkel arról, hogy Magyarországon: 1.3. Interperszonális kapcsolatok A tanuló rendelkezzen bizonyos ismeretekkel arról, hogy Magyarországon: 1.4. Értékrend és a különböző értékekhez való viszony A tanuló rendelkezzen bizonyos ismeretekkel arról, hogy Magyarországon hogyan értékelik a következőket, és mi a jellemző viszony hozzájuk: 2. TÁRSADALMI KONVENCIÓK ÉS SZOKÁSFORMÁK 2.1. nyelven kívüliek   2.1.1. testbeszéd A tanuló legyen tudatában annak, hogy bizonyos egyezések mellett jelentős eltérések is lehetnek saját hazája és Magyarország között a testbeszéd használatában: kézfogás, érintés, ölelés, csók; mimika, gesztusok, fejmozdulatok, testtartás; fizikai közelség/távolságtartás, hosszabb szemkontaktus; stb., és hogy milyen zavaró lehet a beszélőpartner által követett konvenciók figyelmen kívül hagyása.
  2.1.2. látogatással kapcsolatos szokások A tanuló rendelkezzen bizonyos ismeretekkel (s ezek hiányában legyen képes kérdéseket feltenni) azzal kapcsolatban, hogy ha látogatóba megy: 2.1.3. az evéssel, ivással kapcsolatos szokások A tanuló legyen tudatában annak, hogy bizonyos egyezések mellett jelentős eltérések is lehetnek saját hazája és Magyarország között az étkezéssel (evéssel, ivással) kapcsolatos szokásokban, figyeljen e különbségekre, és igyekezzen követni az anyanyelvi beszélők, illetve ezen a területen tapasztaltabb más kommunikációs partnerek példáját.
  2.2. nyelviek A tanuló legyen tudatában annak, hogy milyen szociokulturális konvenciók irányítják az 5. fejezetben felsorolt nyelvi funkciók használatát, és legyen képes igazodni hozzájuk. Ismerje az alábbiakban leírt udvariassági szabályokat, és legyen képes nekik megfelelően viselkedni.
* * *
A Küszöbszint anyagában a fentieken túl a szociokulturális kompetencia egy sor további olyan, implicit összetevőjét is megtalálhatjuk, melyekre példákat leginkább az ajánlott szavak listájában kereshetünk. A felsorolt szótári egységek közül ugyanis jó néhány jelentése kisebb-nagyobb mértékben eltér attól, amit az egyszerű szótári megfeleltetés alapján gondolnánk. Pl. a magyar “főzelék” szó jellemző példa erre, de más szavak, mint “büfé”, “mosdó”, “vidék”, “őrmester” stb. szintén csak bizonyos szociokulturális háttér megléte esetén, annak figyelembevétele mellett feleltethető meg más nyelvek “szótár szerint azonos” szavaival. Természetesen a küszöbszinten nem lehet a tanulótól elvárni, hogy minden esetben minden ilyen különbséget ismerjen, az viszont elvárható, hogy ismerje azokat, melyek nélkülözhetetlenek a “Bővebb leírás” 1. és 2. pontjában felsorolt helyzetekben való sikeres kommunikációhoz.
* * *
3. UDVARIASSÁGI SZABÁLYOK

A küszöbszinten ajánlott nyelvi formák általában egyszerűek és direkt jellegűek, ezért a többi nyelvhasználó könnyen megértheti őket. Mindemellett lehetőséget adnak bizonyos félreértésekre, mivel nem fejezik ki eléggé a kommunikációs partner iránti érdeklődést, és ezért olykor nem tűnnek elég udvariasnak. Az egyik lehetőség, hogy a kommunikációs partnerben ezt a benyomást eloszlassuk, ha mosolygunk, szemkontaktust létestünk, és testbeszéddel is jelezzük jószándékunkat. A tanulónak azonban ismernie kell az udvariasság fő megnyilvánulási formáit, hogy felismerje őket mások beszédében, és megfelelő formában viszonozni tudja őket, s saját beszédében is képesnek kell lennie – az adott szituációnak és a kommunikációs partnerhez való viszonyának megfelelően – ugyanezeket az elveket követni. Egyes esetekben az udvariasság nyelvi kifejező formája olyan mindennapi, hogy felvettük az ajánlott nyelvi formák közé. Ha azonban megpróbáltuk volna ezt tenni az összes esetben, egyrészt túlzsúfoltuk volna velük a részletes leírást, másrészt túlságosan is preceptív jellegűvé, s ugyanakkor félrevezetővé tettük volna. Ezért jobbnak látszott az a megoldás, hogy csak az elveket fektetjük le, és a tanulóra bízzuk, hogy tanáraik útmutatásai alapján megfelelő módon alkalmazzák őket.

Az udvariasság legfontosabb alapelve az, hogy kimutassuk tiszteletünket kommunikációs partnerünk iránt. Pontosabban, a beszélő mutassa ki, hogy tudatában van, az általa mondottak milyen elvárásokat támasztanak kommunikációs partnerével szemben, és így igyekezzen elkerülni a kínos, kellemetlen helyzeteket, azt, hogy partnerének bosszúságot okozzon. Ily módon megelőzhető vagy jelentősen csökkenthető a nyílt nézeteltérés veszélye. Ez az elv egy sor alapszabályban fogalmazható meg:

3.1. Legyünk rugalmasak! Ne felejtsük el, hogy partnerünk esetleg más véleményen van!
  3.1.1. Ennek az alapszabálynak mindenekelőtt a tényszerű információk közléskor és attitűdök kifejezésekor kell érvényesülnie. Azt jelenti, hogy egyszerű közlő mondatainkat a következőképpen árnyaljuk:
  3.1.1.1. Olyan bevezető elemek használata, mint: Gondolom, Azt hiszem, Úgy tudom, Ha nem tévedek, Nem hiszem, stb. Használatuk – ha nem hangsúlyozzuk ki erősebben őket, illetve saját személyünket (Én azt gondolom, Én azt hiszem, Én úgy tudom, stb.) – se bizonytalanságot, se a partner véleményének elvetését nem foglalja magában.
  Gondolom, a vonat sokkal gyorsabb.

Azt hiszem, Péter szülei Szegeden élnek.

Nem hiszem, hogy van szabad szoba.
 

 3.1.1.2. A következő elemek használatával éreztetjük, hogy feltételezzük, partnerünk is tudja azt, amit mondunk: Persze, Biztosan, Természetesen, Tudja/Tudod, (hogy) stb.
  Persze a vonat sokkal gyorsabb.

Tudod, hogy Péter szülei Szegeden élnek.
 

 3.1.1.3. A megerősítést váró ugye kérdő elem használata:
  Ugye a vonat sokkal gyorsabb. (megerősítést vár, nem fejez ki bizonytalanságot)

Péter szülei Szegeden élnek, ugye? (megerősítést vár, enyhe bizonytalanságot fejez ki)
 

 3.1.1.4. Állító mondat helyett negatív kérdő mondat használata:
  A vonat nem sokkal gyorsabb?
  3.1.2. Ha cáfoljuk, illetve kiigazítjuk a partnerünk által mondottakat, mindig kockáztatjuk, hogy esetleg megbántjuk, hiszen azt feltételezzük és mondjuk, hogy tévedett. A bántó jelleget elkerülhetjük, ha: 3.1.2.1. elnézést kérünk a kiigazításért:
  Pl.: Bocsásson meg, de az előadás nem szerdán, hanem pénteken lesz.
  3.1.2.2. rákérdezünk a partnerünk által mondottakra – a tényleg, valóban, igazán stb. elemek használatával, vagy anélkül – ezzel lehetőséget adva arra, hogy saját maga javítsa ki a tévedését:
  Pl.: Tényleg ott volt János is?

      Kékben? Azt mondod, hogy kék ruhában volt?

  3.1.2.3. a cáfolatot, kiigazítást csak mint egy lehetséges eltérő véleményt fejezzük ki:
  Pl.: Szerdán? Én úgy tudom, az előadás pénteken lesz.
  3.1.2.4. tagadó kérdő mondattal való rákérdezéssel:
  Pl.: Berlinben? Nem Bonn Németország fővárosa?

 

 3.2. Lehetőleg ne mondjunk olyasmit, ami kellemetlen lehet, vagy bosszúságot okozhat partnerünknek!
  Olyan nyelvi funkciókról van szó, mint rossz hírek közlése; ellenvélemény kifejezése; ajánlat vagy meghívás visszautasítása, elhárítása; annak kifejezése, hogy partnerünknek meg kell tennie valamit; valaminek a megtiltása, illetve az engedély visszavonása; rosszallás, nemtetszés, bosszúság, harag kifejezése; stb. Itt a következő stratégiákat kell érvényre juttatni:

3.2.1. Annak kifejezésre juttatása, hogy nem szívesen teszünk valamit:
 

Nem akarok panaszkodni, de … (pl. ez a leves hideg.)

Igazán nem szeretnék gondot okozni, de … (pl. ez a készülék nem működik.)

Nem szívesen mondok ilyet, de … (pl. ez a zene nekem túl hangos.)
 

 3.2.2. A beszédpartner egyetértésének keresése:
  Gondolom, egyetért velem, hogy … (pl. ezek a színek nem illenek össze.)

Nem gondolod, hogy inkább … (pl. ötkor kellene indulnunk?)
 

 3.2.3. Bocsánatkérés, illetve a sajnálkozás kifejezésre juttatása:
  Igazán sajnálom, de … (pl. a teljesítménye még mindig nem elfogadható.)

Sajnálom, de … (pl. nem ment át a vizsgán.)

Ez különösen fontos tiltáskor, illetve engedély visszavonásakor:

Nagyon sajnálom, de … (pl. most nem mehet be.)

Sajnos mégsem … (pl. utazhat el holnap.)
 

 3.2.4. Eufemizmusok használata:
  Ez így nem igazán jó. (= Ez így rossz.)

Nem mondhatnám, hogy nagyon szeretem. (= Utálom.)
 

 3.2.5. Burkolt célzás a kellemetlen dolgokra nyílt kimondásuk helyett:
  Szívesen segítenék önnek … (hozzáértve, hogy: “de nem tudok.”)

Nagyon érdekes gondolat … (hozzáértve, hogy: “de én nem értek vele egyet.”)
 

 3.2.6. Ellenvélemény esetén bocsánatkérés, a sajnálkozás kifejezése
  Bocsásson meg, de ezzel én nem tudok egyetérteni.

Sajnos ez nem igaz.
 

 3.3. Ne erőltessük, hogy a partnerünk megtegyen valamit!
Érezze úgy, hogy tőle függ, mit csinál! Ez az alapszabály elsősorban a következő nyelvi funkciókat érinti: rábeszélés, információkérés, attitűd kiderítése. A fő megoldások az alábbiak: 3.3.1. Rábeszélés:
  3.3.1.1. A kér ige használata (kérek, kérem):
  Hol van, kérem, a mosdó? (információkérés)

Két menettérti jegyet kérek Debrecenbe. (kérés)

Üljön le, kérem. (Utasítás, felszólítás)
 

 3.3.1.2. A legyen/légy/stb. szíves + főnévi igenév szerkezet alkalmazása:
  Legyen szíves várni egy kicsit!

Légy szíves feladni ezt a levelet!

Legyenek szívesek segíteni!
 

 3.3.1.3. A felszólító mód használatának kerülése:
  3.3.1.3.1. A (talán, esetleg +) ható ige alkalmazása feltételes móddal:
  (Talán) várhatna még egy kicsit.

(Esetleg) mehetne vonaton.
 

 3.3.1.3.2. Feltételes mód + főnévi igenév (kérdő mondat):
  Kinyitná az ablakot?

Szeretné megnézni ezeket a képeket?

Lenne szíves várni egy kicsit?
 

 3.3.1.3.3. A tud ige (feltételes mód + főnévi igenév; kérdő mondat) használata:
  Tudna mutatni egy másikat?

Fel tudnál hívni ma délután?
 

 3.3.1.3.4. Különböző bevezető elemek alkalmazása (többnyire feltételes móddal):
  Jó lenne, ha te is el tudnál jönni.

Mi lenne, ha becsuknád az ablakot?

Nem ártana, ha korábban indulnának.

Nem gondolja, hogy kevesebbet kellene innia?
 

 3.3.1.3.5. Tanácsadás, figyelmeztetés a felszólítás helyett:
  Ne felejtsd el feladni a levelet!

Az ön helyében még várnék egy kicsit.

Érdemes lenne repülőgépen menni.
 

 3.3.1.3.6. A partner figyelmének a felhívása a megoldandó helyzetre, implicit módon arra ösztönözve, hogy tegyen valamit a megoldás érdekében:
  Nincs itt egy kicsit hideg? (= Csukja/Csukd be az ablakot!)

Nem tudom kinyitni ezt az üveget. (= Nyissa/Nyisd ki ezt az üveget!)

Kész a vacsora! (= Üljön/Ülj asztalhoz!)
 

 3.3.2. Információkérés. Egy kérdés feltevése tulajdonképpen a kérés, késztetés egy formája: arra ösztönözzük a beszélőpartnert, hogy csináljon valamit a kedvünkért, nevezetesen adjon nekünk valamilyen információt. Ezért ilyen esetben is udvariassági formulákat illik használni.
  3.3.2.1. Önözés esetén a kérem (szépen) elem alkalmazása:
  Innen indul, kérem, a vonat?

Hol van, kérem, a ruhatár?

Kérem szépen, hány óra van?
 

 3.3.2.2. Bármely esetben (önözés és tegezés esetén is) bevezető formula alkalmazása, általában a mond igével: Meg tudná mondani, kérem, hol van a ruhatár?

Meg tudod mondani, hány óra van?

Megmondaná, kérem, honnan indul a vonat?

Légy szíves megmondani, hol vetted ezt a könyvet!
 

 3.3.2.3. A tud ige használata, többnyire negatív formában:
  Nem tudja, kérem, hol van a ruhatár?

Tudod, hogy hány óra van?

Nem tudod, hol lehet kapni ezt a könyvet?
 

 3.3.3. Meghívás, ajánlat. Ezek a nyelvi funkciók nagymértékben kötődnek az udvariassági formulákhoz, azonban komplex módon, hiszen lényegük az, hogy a beszélő igyekszik meggyőzni a beszélőpartnert, hogy valami olyat tegyen, ami sokkal inkább az ő saját érdekeit szolgálja, mint a beszélőét. Megkülönböztethetünk kategorikus és bizonytalan meghívást, ajánlatot.   3.3.3.1. Kategorikus meghívás, ajánlat – megkönnyíti a beszélőpartner számára, hogy az ajánlatot elfogadja–:
  3.3.3.1.1. Felszólító mondat használata:
  Hadd segítsek!

Adja ide kérem, azt a táskát! (Majd én viszem.)

Gyertek el hozzánk hétvégére!
 

 3.3.3.1.2. Szükségességre való utalás:
  Egyszer el kell jönnie hozzánk.
  3.3.3.1.3. Lehetőségre való utalás:
  Igazán eljöhetnének egyszer hozzánk.
  3.3.3.1.4. Valami megígértetése:
  Ígérd meg, hogy meglátogatsz.
  3.3.3.1.5. Egy feltételezett szándék megerősíttetése:
  Ugye, velünk tart?

Vasárnap találkozunk. Igaz?
 

 3.3.3.2. A bizonytalan meghívás, ajánlat – ami lehetőséget ad a beszélőpartnernek, hogy azt udvariasan elhárítsa – lehet:
  3.3.3.2.1. A kommunikációs partner szándékára, kívánságára, szükségleteire, lehetőségeire utaló (gyakran tagadó) kérdő mondat:
  Eljössz majd hozzánk?

Nincs kedve velünk jönni ma este?

Nincs szüksége segítségre?

El tud jönni hozzánk szombat este vacsorára?
 

 3.3.3.2.2. Az elfogadással járó nehézségre való utalás:
  Meg tudja oldani, hogy meglátogat minket?

Esetleg elképzelhető, hogy velünk jössz?
 

 3.3.3.2.3. Az elutasítás sugalmazása:
  Tudom, hogy nemigen tud elszabadulni.

Ugye nincs szükséges segítségre.
 

 3.3.3.3. A burkolt meghívásra gyakran szabadkozás a válasz, melynek a célja a meghívás, ajánlat megerősíttetése:
  Biztos, hogy nem fogok zavarni?

Tényleg tud rám időt szakítani?

De nagyon nehéz ez a táska.
 

 vagy bizonytalan elhárítás, ugyanazzal a céllal:
  Biztosan nagyon elfoglalt.

Köszönöm, de nem is olyan nehéz ez a táska.
 

 3.3.3.4. Ez lehetővé teszi a partner számára a meghívás, ajánlat visszavonását:
  Hát, az igazat megvallva, tényleg nagyon sok dolgom van.

Rendben van. Ha tényleg nem túl nehéz.
 

 vagy a meghívás, ajánlat – kategorikusabb formában való – megerősítését:
  Dehogy fog zavarni. Nagyon örülnénk, ha eljönne.

Nem baj. Tényleg szeretnék segíteni.
 

 3.3.3.5. A kategorikus meghívás elhárítását általában bocsánatkérés, magyarázkodás kíséri:
  Köszönöm a meghívást, de sajnos ma este nem tudok elmenni, már van programom.

Köszönöm, de nem ihatok alkoholt.

Igazán kedves, de azt hiszem könnyebb, ha magam viszem.
***

Az udvariassági formulák között külön meg kell említeni a bocsánatkérést. Ha valakinek kellemetlenséget okozunk, valakit feltartunk, valakinek munkát adunk, feltétlenül kérjünk bocsánatot. Enyhébb esetben (pl. villamoson meglökünk valakit) elég akár csak egyetlen szóval elnézést kérni.

Bocsánat.

Elnézést.

Ne haragudjon! / Ne haragudj!

 Amennyiben komolyabb kellemetlenségről van szó, általában indoklás, magyarázkodás követi a bocsánatkérést. Bocsánat. Igazán nem akartam.

Elnézést, de ügyetlen vagyok!

Igazán sajnálom, hogy elkéstem, de lekéstem a vonatot.

 A fenti udvariassági formulákat széleskörűen alkalmazzák a magyar anyanyelvi beszélők, ezért a küszöbszinten a tanuló legyen képes felismerni őket, helyesen értelmezni a partner szándékát, és legalább egy részüket maga is helyesen használni. Magától értetődik, hogy ezek a nyelvi funkciók nagyon erősen függnek egy sor körülménytől. Ezek közül a legfontosabbak: