A nyelvi formák rendszere

 
G. Hangsúly, hanglejtés

Hangsúly
     Szóhangsúly
     Szakaszhangsúly
     Mondathangsúly
         1. Neutrális mondat
         2. Nyomatékos mondat
         3. “Neutralizált” mondat
Hanglejtés
         1. Nyomatékos mondatok
         2. Neutrális mondatok
Az intonációs típusok leírása
         1. intonációs típus
         2. intonációs típus
         3. intonációs típus
         4. és 5. intonációs típus
Az intonációs típusok használata
         1. intonációs típus
         2. intonációs típus
         3. intonációs típus
         4. intonációs típus
         5. intonációs típus
         Kivételek
Hangsúly   Szóhangsúly: A magyar úgynevezett kötött hangsúlyú nyelv, a szóhangsúly mindig az első szótagon van: asztal, fekete, rendszeresen, kereskedelem, egészségtelenek stb. Ez érvényes az összetett szavakra is (akár egy szóba írjuk őket, akár kötőjellel választjuk el egymástól az összetétel tagjait), ahol a szóhangsúlyt az összetett szó első szótagja kapja: “Magyarország”, “villamosmegálló”, csomagfeladás, “továbbutazik”, “ezerkilencszázkilencvenkilenc”, “autóbusz-pályaudvar”,   A beszéd során a szavak általában nem elszigetelten fordulnak elő, hanem más szavakkal együtt. Sőt, vannak olyan szavak, a viszonyszók, melyek kizárólag más szavakkal együtt, azokhoz kapcsolódva fordulhatnak elő a beszédben; ezek – egyes, itt nem tárgyalandó, kivételes esetektől eltekintve – sohasem kapnak önálló hangsúlyt. Ilyenek a névelők (a, az, egy), a névutók (alatt, előtt, után, szerint, miatt stb.), a kötőszók (és, is, sem, de, vagy, ugyanis, tehát, hogy, ha, mert stb.), valamint a vonatkozó névmások és névmási határozószók (aki, ami, amelyik; illetve ahol, amikor, ahogyan stb.), melyeket az alárendelt mondatok kötőszavaiként használunk Az igazi kötőszavak között azonban van néhány, amely rendelkezhet önálló hangsúllyal. Ilyenek például: “se(m) …, se(m)”,“vagy …, vagy”, “akár …, akár”, “sőt”, “mégis”, “mégsem”, valamint önállóan, mondatértékben néha a “de”, “mert”. Hasonlóképpen (jelentésük miatt) sohasem kapnak hangsúlyt egyes határozószók, mint pl. “még” (időhatározóként), “már”, illetve egyéb szavak, pl. “csak”. Ugyanakkor mindig hangsúlyosak például a kérdő névmások (ki?, mi?, milyen?, mennyi? stb.), a kérdő névmási határozószók (hol?, merre?, mikor?, hogyan? stb.), s majdnem mindig a tagadó- és tiltószók (nem, ne, nehogy stb.).

Szakaszhangsúly: bemegyek a szobába; otthon vagyunk; moziba készülök; a harmadik emeleten dolgozik; mikor indul haza; le tudtam fordítani a levelet; még a munkahelyemen vagyok; stb.

  A beszéd során a szavak elveszítik fonetikai önállóságukat, s ezzel együtt eredeti hangsúlyukat is. A hangsúlyt ilyenkor az úgynevezett szakaszok, olyan szavak vagy szócsoportok veszik át, melyek ejtése közben nem tartunk szünetet, hanem egységes egészként mondjuk ki őket. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ilyen esetben a szavakon belül már egyáltalán nincs hangsúlykülönbség az egyes szótagok között, hanem csak azt, hogy ezek a szavakon belüli hangsúlyok másodlagossá válnak a szakaszhangsúlyhoz képest.)   Túl a szóhangsúly szakaszban felsorolt tipikusan hangsúlytalan szavakon, a szakaszon belül, a szövegkörnyezet és a mindenkori beszédszándék függvényében, más szavak is hangsúlytalanná válhatnak. Ez különösen érvényes a jelzőkre, melyek, ha kiegészítő és nem megkülönböztető jellegűek, hangsúlytalan “előtagként” kapcsolódnak a jelzett szóhoz, illetve egy másik jelzős szerkezethez.   Például az “ez a három gyönyörű szobor” jelzős szerkezetben a beszédszándéktól függ, hogy az “ez” mutató névmást, a “három” számnevet, vagy a “gyönyörű” melléknevet hangsúlyozzuk-e. Ennek megfelelően a következő hangsúlyviszonyok jönnek létre:
  1. ez a három gyönyörű szobor

2. ez a három gyönyörű szobor

3. ez a három gyönyörű szobor
 

 A mondat szakaszokra bontására nincs egyértelmű és állandó szabály; bizonyos alapeseteket leszámítva a beszélőtől függ, hogy hogyan tagolja a mondanivalóját. Általában azonban nem célszerű, és a gyakorlatban igen ritka a hosszú szakaszok alkalmazása; a szakaszok többségének hossza nem haladja meg a hét vagy nyolc szótagot. Viszonylag hosszabb szakaszok két esetben szoktak megjelenni:   1. hosszabb jelzős szerkezetben (mivel – a -nak/-nek ragos birtokos jelző kivételével – a jelzők általában egy szakaszban vannak a jelzett szóval): “ezt a három gyönyörű szobrot”, “Magyarország legmagasabb hegységében”, “a legelső külföldi látogatónak”   2. a nyomatékos mondatban a főhangsúlyos szakasz általában a B1 vagy C1, esetleg a B2 pozícióval kezdődik és általában a mondat (tagmondat) végéig tart: “A portás hívta ki a rendőrséget.”, “Mindenki elment a művész kiállítására.”, “Hány órakor nyitják ki az áruházat? (A “B1”, “B2”, “C1” stb. szórendi pozíciók értelmezését lásd “Az egyszerű mondat szórendje” című fejezetben: E/3.)   A fenti példák egyúttal azt is mutatják, hogy milyen elemeket nem szoktunk egymástól elválasztva külön szakaszba helyezni: mindenekelőtt a főnév előtt álló jelzőket (a -nak/-nek ragos birtokos jelzőt leszámítva, amely külön szakaszba is kerülhet), valamint a nyomatékos mondatban (lásd: Mondathangsúly) a (B2), B1, C1 és C2 pozíciókat elfoglaló elemeket. Ugyanakkor a neutrális mondatban is (lásd: Mondathangsúly) mindig együtt marad a névszói állítmányi rész, igekötő vagy igemódosító és maga az ige.  
  Mondathangsúly: Kezet mostam.; Tegnap este | színházba mentünk.; A szálloda igazgatója | a hallban fogadja | a külföldi vendégeket.; A magyar munkahelyeken | a legtöbb ember | még nem használ számítógépet.   A mondatban a szakaszok sem őrzik meg önállóságukat. Ha van a mondatban olyan szakasz, amelyet a mondaton belül valamilyen okból ki akarunk emelni, a többi szakasznál erősebben akarunk hangsúlyozni, az kiemelt hangsúlyt kap, megkapja az úgynevezett mondathangsúlyt.   A mondathangsúly szempontjából három esetet különböztethetünk meg.   1. Neutrális mondat: a mondatban nincs olyan elem, amelyet kiemelten hangsúlyozni szeretnénk. Ebben az esetben a C1, vagy, ha ki van töltve, a B1, esetleg a B2 pozícióban lévő elem relatív nyomatékkal rendelkezik, ezért a velük kezdődő szakasz gyenge mondathangsúlyt kap.    
A
B2
B1
C1
C2
D
     
Ismerjük
  
a várost.
Az emberek
   |
pihennek
|
a munka után.
A gyerekek
|
fáradtak
voltak.
    
A rokonok 
|
kedvesek
voltak
|
hozzánk.
Kati
|
be
 megy
|
a szobába.
A gyerekek
|
a kertben
játszanak.
    
Délelőtt
mindig
bent
vagyok
|
az irodában.
           
           
Nálatok
  
jól
érezzük
  
magunkat.
  2. Nyomatékos mondat: a mondatban van olyan elem, amelyet kiemelten szeretnénk hangsúlyozni (kérdés, kérdésre adott válasz, tagadás, szembeállítás stb.). Ezek az elemek természetesen a C1 vagy B1, esetleg a B2 pozícióba kerülnek, és erős nyomatékot kapnak, ezért a velük kezdődő szakasz határozott mondathangsúlyt kap.  
A
B2
B1
C1
C2
D
   
Honnan
indul
  
a busz?
A busz
|
a térről
indul.
    
   
Ki
megy
be
a szobába?
   
Kati
megy
be
a szobába?
   
Nem Zsuzsa
megy 
be
a szobába.
Zsuzsa
|
nem a szobába
megy
be.
  
     
Ismeritek
  
a várost?
 
Már
  
ismerjük
  
a várost.
 
Még
  
nem ismerjük
  
a várost.
Az emberek
|
otthon
pihennek
  
a munka után.
   
A rokonok
voltak
kedvesek
hozzánk.
Kati
|
a szobába
szalad
be.
  
A gyerekek
|
a kertben
játszanak.
    
 
Én is
veled
megyek.
    
 
Mindig
bent
vagy
  
az irodában?
           
           
   
Hogy
érezték
  
nálunk magukat?
  3. “Neutralizált” mondat: szándékosan egyenértékűnek tekintjük a hangsúlyozás szempontjából a mondat különböző szakaszait, vagy akár szavait, rájuk többé-kevésbé azonos hangsúlyt helyezve. Ebben az esetben egyáltalán nem is beszélhetünk mondathangsúlyról. A gyakorlatban az ilyen típusú mondatok a mindennapi szóbeli érintkezésben nem játszanak nagyobb szerepet, ezért, bár itt megemlítjük és bemutatjuk a típust, a későbbiekben sem a hangsúly sem a hanglejtés szempontjából nem fogunk foglalkozni vele.  
A
B2
B1
C1
C2
D
A turisták
|
a hegyről
 | nézik
|
a várost.
Kati
|
be
 megy
|
a szobába.
A gyerekek
   |
játszanak
|
a kertben
  Hanglejtés

Valójában a hangsúly elválaszthatatlan az hanglejtéstől, és fordítva. A magyarban a hanglejtésnek a szavak szintjén nincs jelentés-megkülönböztető szerepe, a szószerkezetek és a mondatok szintjén viszont már van. A beszéddallam alapformája a magyarban minden szinten enyhén ereszkedő. Ez érvényes a szavakra, a szakaszokra és a mondatokra is. A továbbiakban a hanglejtést Kozma Endre elképzeléseinek megfelelően fogjuk bemutatni, mert ezt a megoldás egyaránt jellemzi a tudományos korrektség és a didaktikai célszerűség. Csak azokat az intonációs összetevőket (beszéddallam, hangsúly), s az intonációs tagolási egységnek csak azon részeit mutatjuk be, amelyek meghatározóak a hangzó beszédben, s alkalmasak arra, hogy tanítsuk őket. A beszéddallamnak három magassági fokozatát különböztetjük meg (alsó, középső és felső). A valóságban hangzó dallamot a főhangsúly előtt elhanyagoljuk, s egyenletesen lebegő vonalként ábrázoljuk. (Ezzel kapcsolatban itt csak annyit szeretnénk megjegyezni, hogy ezen a részen is érvényes, amit fentebb mondtunk: a szakaszokban és szavakban az enyhén ereszkedő jelleg.) A főhangsúlytól kezdődő, az intonáció szempontjából releváns részt viszont viszonylag pontosan, s vastag vonallal kiemelve mutatjuk be, jelezve egyúttal a tagolási egység főhangsúlyának helyét is. Az írott szövegben a releváns, főhangsúlytól kezdődő részt a dőlt betűs szedés, ezen belül a főhangsúlyos szótagot a félkövér dőlt betűs szedés jelzi.

A magyarban a beszédben betöltött szerepük alapján meghatározott, értelmi funkciókkal rendelkező 5 intonációs típust különíthetünk el, melyeknek 3-3, a (a főhangsúlytól számított) szótagszómtól függő hangzó változatuk van: ezeket intonációs alapformáknak nevezhetjük. Ezek természetesen nem ölelik fel a magyar intonáció végtelen gazdag tárát, például eleve figyelmen kívül hagyják a hangsúly és hanglejtés érzelem diktálta változatait, azonban alkalmasak arra, hogy a tanuló bármely magyar mondatot helyesen, közlési szándékának megfelelően formáljon meg beszédében, s ugyanakkor képes legyen felismerni és helyesen értelmezni a partner beszédében is a kommunikációs szándék alapösszetevőit.

  
Jelmagyarázat:
 
Az értelem-megkülönböztetés szempontjából közömbös dallamú szakasz (a főhangsúlyig):   
                    a mérnök
Az értelem-megkülönböztetés szempontjából lényeges dallamú szakasz (a főhangsúlytól):  
                szorgalmas
A főhangsúlyos szótag: szorgalmas
A beszéddallam típusa (intonációs típusok): 1, 2, 3, 4, 5
A főhangsúlyos szótag és a vele kezdődő szakasz dallamának típusa (az intonációs típus): 1 
szorgalmas. 

 3 
szorgalmas?
 
 

Az 5 intonációs típusra és a szótagszámtól függő variációkra a következő táblázat ad példát:
 

  1 szótag 2 szótag 3,4,5… szótag
       
1
      
         Péter    vár. 
       A ház  nagy.		      Kati     sétál. 
    A ház   magas.		 A mérnök dolgozik. 
A házak   magasak.
       
2
      
              Hány?              Milyen? 
          Hogy van?		         Milyenek? 
        Hogy vannak? 
        Hova mentetek?
       
3
      
       Péter     vár? 
    A ház    nagy?		       Kati       sétál? 
     A ház     magas?		  A mérnök dolgozik? 
 A házak   magasak?
       
      

        Ti   is      holnapután         indultok?
       
4
      
         Péter vár, (és ...) 
      A ház nagy, (de ...)		           Kati sétál, (és ...) 
    A ház magas, (de ...)		 Gábor dolgozik, (és ...) 
 A fák magasak, (de...)
       
5
      
          Péter vár, (és ...) 
       A ház nagy, (de ...)		          Kati sétál, (és ...)  
     A ház magas, (de ...)		  Gábor dolgozik, (és ...) 
 A fák magasak, (de...)
 

A hangsúly és a beszéddallam együttese jól jellemzi a különböző típusú mondatokat. Különösen nagy szerepe van az állító és az eldöntendő kérdő mondat, valamint a lexikailag és szintaktikailag azonos neutrális és nyomatékos mondat elkülönítésében. Ez utóbbiakat a nyomatékos (C1/B1, esetleg B2) elemre eső erősebb hangsúly, kicsit magasabb kezdet, valamint az jellemzi, hogy a szakasz általában a mondat (tagmondat) végéig tart. A neutrális mondatban viszont a főszakasz a nyomatékos (C1/B1, esetleg B2) elemen kívül csak a C1/C2, esetleg B1 pozíciókban elhelyezkedő elemeket tartalmazza, a D-ben lévő elemek már új szakasz(ok)ba kerülnek. Pl.:
 

Nyomatékos mondatok:
 
  4/5              1
  Reggel | bementem az egyetemre. (¬ Bementél az egyetemre reggel?)
 
   2
  Hova utaztok nyáron?
 
  3
  Innen indul az autóbusz?
 
             4/5                                                                   1
  Nem téged kerestelek tegnap, | hanem Annát.
 
Neutrális mondatok:
 
  4/5            4/5                           1
  Reggel | bementem | az egyetemre. (¬ Mit csináltál ma?)
 
       4/5                    4/5                      4/5                 1
  A barátaink | felmentek | a Mátrába | síelni. (¬ Mi újság?)
 
Az intonációs típusok leírása
1. intonációs típus: a beszéddallam a szakasz első hangsúlyos szótagján az előző szakaszhoz képest magasabban kezdődik, és a szakasz végéig folyamatosan esik. Ez az intonációs típus tekinthető a magyarban az alaptípusnak, amin azt értjük, hogy mindig ezt a típust alkalmazzuk, hacsak valamilyen okunk nincs rá, hogy másikat használjunk.   2. intonációs típus: a beszéddallam először emelkedik, majd a szakasz végéig esik. Ha a szakasz csak magából a hangsúlyos szótagból áll, az emelkedés és esés ezen az egy szótagon jelenik meg. Ha legalább két szótagot ölel fel a dallamtípus, az emelkedés tisztán egy szótagon történik, az esés pedig a fennmaradó egy, két vagy több szótagon. Ez az intonációs típus a kiegészítendő (kérdőszavas) kérdés jellemző formája. Ezért, mint példáink esetében is, nagyon gyakran fordul elő mondatkezdő helyzetben.   3. intonációs típus: a beszéddallam először ereszkedő, utána hirtelen emelkedő, majd eső. Egy szótag esetén mind a három fázis az adott szótagon belül valósul meg, azonban az ereszkedés és az esés nem érezhető olyan tisztán, mint több szótag esetén. Két szótagnál az ereszkedő kezdet egy szótag, a második és harmadik fázis (emelkedés, esés) pedig a második szótagon valósul meg. Ha a hangsúlyos szótagtól a szakasz végéig három vagy több szótag áll rendelkezésre, az utolsó három szótag a releváns a beszéddallam szempontjából. A hátulról a harmadik szótagon van a bevezető ereszkedés, az utolsó előtti szótagon az emelkedés, és az utolsó szótagon a záró esés. Ha a szakaszkezdő hangsúlyos szótag nem esik bele ebbe a háromszótagos sávba, az előző szakaszhoz képest a beszéddallam valamivel magasabbról indul, és a középszint körül marad a releváns utolsó három szótagig. Ez az intonációs típus az eldöntendő kérdés tipikus formája.

4. és 5. intonációs típus: ez a két intonációs típus a befejezetlenség, a folytatás jelzésére szolgál, ezért jellemző módon mellékmondat előtt, vagy a mondaton belül új szakasz előtt találjuk meg őket. A különbség közöttük csak annyi, hogy a 4. típus (amely valamivel gyakoribb), ereszkedő-emelkedő, míg az 5. emelkedő-ereszkedő dallamot mutat. A szakasz hangsúlyos szótagján megy végbe az ereszkedés, illetve emelkedés, onnan kezdve pedig a szakasz végéig folyamatos az emelkedés, illetve ereszkedés. Ha a szakasz a hangsúlytól kezdve csak egy szótagból áll, a két fázis ezen a szótagon belül valósul meg.

  Az intonációs típusok használata
  A továbbiakban az intonációs típusok használatának csak azokat az eseteit tárgyaljuk, amikor az adott típus a mondatra jellemző. Ez gyakorlatilag abban az esetben következik be, ha a mondat (tagmondat) zárószakasza és a nyomatékos (igés) szakasz egybeesik. Így például nem foglalkozunk azokkal a neutrális mondatokkal (tagmondatokkal), melyek az igés szakasz után folytatódnak (a D pozíció is ki van töltve).
1. intonációs típus:
Mindazok a funkciók, amelyek a kijelentő mondat állító vagy tagadó formájával megvalósíthatók (Lásd: D/4.1.), kivéve azokat, melyeket alább külön jelzünk (Lásd: Kivételek), feltéve hogy a mondat végén helyezkedik el az igés szakasz (a mondat nyomatékos, vagy a D pozíció nincs kitöltve), és a mondat ponttal végződik (nem követi másik tagmondat):  
          1
  Már elment a vonat.
 
                    1
  Éjfél előtt | otthon kell lennünk.
 
    1
  Nem tudom kinyitni az ajtót.
 
              1
  Ez | nem igaz.
 
Mindazok a funkciók, amelyek az egyszerű felszólító mondattal megvalósíthatók (Lásd: D/4.4.), amennyiben a felszólítás nem erősen emfatikus (utóbbi esetben lásd: 2. intonációs típus), kivéve azokat, melyeket alább külön jelzünk (Lásd: Kivételek), feltéve hogy a szakasz a mondat legvégén helyezkedik el, azaz felkiáltó jellel végződik (nem követi másik tagmondat, illetve kiegészítő elem).
 
    1
  Hozzon egy üveg sört!
 
    1
  Ne haragudj!
 
    1
  Kapcsolja be a készüléket!
 
                1
  Most nyisd ki az ablakot!
 
2. intonációs típus:
Mindazok a funkciók, amelyek a kiegészítendő (kérdőszavas) kérdő mondattal megvalósíthatók (Lásd: D/4.5.1.), kivéve azokat, melyeket alább külön jelzünk (Lásd: Kivételek), feltéve hogy a szakasz a mondat legvégén helyezkedik el, azaz kérdőjellel végződik (nem követi másik tagmondat, illetve kiegészítő elem).  
   2
  Mit főzöl vacsorára?
 
   2
  Hogy van?
          2
És mikor készültök indulni?
 
  2
  Miért?
 
            2
  Ide hogyan lehet bemenni?
  Mindazok a funkciók, amelyek a felkiáltó mondattal megvalósíthatók (Lásd: D/4.2.), kivéve azokat, melyeket alább külön jelzünk (Lásd: Kivételek), feltéve hogy a szakasz a mondat legvégén helyezkedik el, azaz felkiáltójellel végződik (nem követi másik tagmondat, illetve kiegészítő elem).  
   2
  Jaj de jó!
 
   2
  De ügyetlen vagy!
 
   2
  Milyen kár!
 
  2
  Esik a hó!
 
Mindazok a funkciók, amelyek a felszólító mondattal megvalósíthatók (Lásd: D/4.4.), amennyiben a felszólítás erősen emfatikus (ellenkező esetben lásd: 1. intonációs típus), kivéve azokat, melyeket alább külön jelzünk (Lásd: Kivételek), feltéve hogy a szakasz a mondat legvégén helyezkedik el, azaz felkiáltójellel végződik (nem követi másik tagmondat, illetve kiegészítő elem).
 
    2
  Hozzon már egy üveg sört!
 
    2
  Nehogy kinyisd!
 
    2
  Vigyázzon a kapcsolóval!
 
    2
  Gyerünk már!
 
Mindazok a funkciók, amelyek az óhajtó mondattal megvalósíthatók (D/4.3.), kivéve azokat, melyeket alább külön jelzünk (Lásd: Kivételek), feltéve hogy a szakasz a mondat legvégén helyezkedik el, azaz felkiáltó jellel végződik (nem követi másik tagmondat, illetve kiegészítő elem).
 
  2
  Bárcsak megvehetném ezt a kabátot!
 
  2
  Bár igaz lenne!
 
                  2
  Csak lenne egy kis szabad időm!
 
                 2
  Csak ne kellett volna ott maradnom!
 
3. intonációs típus:
Mindazok a funkciók, amelyek az eldöntendő (igen/nem) kérdő mondattal megvalósíthatók (D/4.5.2.), kivéve azokat, melyeket alább külön jelzünk (Lásd: Kivételek), feltéve hogy a szakasz a mondat legvégén helyezkedik el, azaz kérdőjellel végződik (nem követi másik tagmondat, illetve kiegészítő elem).  
   3
  Láttad ezt a filmet?
 
  3
  Nem olvastad el a levelet?
 
   3
  Nincs szükség rám?
 
   3
  Ez jó lesz?
 
   3
  Fáj?
 
         3
  ..., ugye?
 
  3
  Nem?
 
4. intonációs típus:
A befejezetlenség jellemző intonációs típusa (váltakozva az 5. intonációs típussal): éppen ezért mondatszintű funkciók nem köthetők hozzá, csak a mondaton (összetett mondaton) belüliek. A mondatban szükségszerűen kombinálódnak az 1., 2. vagy 3. típussal.  
   4                                1
  Legyen szíves, | hozzon egy sört!
 
          4             2
  De igen, | megvettem.
 
   4             1
  Nem, | nem olvastam el.
 
   4                                         4                         4                                              1
  Tegnap délelőtt | az egyetemen | megismerkedtem | egy angol lánnyal.
 
   4                           1
  Félek, | hogy elveszik a jogosítványomat.
 
   4                                    3
  Nem félsz, | hogy elveszik a jogosítványodat?
 
5. intonációs típus:
A befejezetlenség jellemző intonációs típusa (váltakozva az 4. intonációs típussal): éppen ezért mondatszintű funkciók nem köthetők hozzá, csak a mondaton (összetett mondaton) belüliek. A mondatban szükségszerűen kombinálódnak az 1., 2. vagy 3. típussal. A 4. intonációs típusnál megadott példák itt is érvényesek. Egyes esetekben azonban csaknem kizárólag az 5. intonációs típust használjuk. Pl.:  
   5                                           3
  Elolvastad a levelet, ugye? 
                                                          (A kérdező várja és valószínűnek tartja az igen feleletet.)
 
   5                                          1
  Elolvastad a levelet, ugye.
                                                          (A kérdező szinte biztosra veszi az igen feleletet.)
 
    5                     1
  Kit keres, | kérem?
 
    5                                                  1
  Lehetetlen, | hogy estére kész legyen.
 
Hasonlóképpen: “(Nem) biztos,” “(Nem) valószínű,” “(Nem) lehetséges,” “(Nem) szükséges,” “(Nem) kell,” “(Nem) sajnálom”, “(Nem) örülök”, “(Nem) kár” stb. + “hogy...” .
Kivételek:
Ha az eldöntendő (igen/nem) kérdés a főmondatban van, utána pedig függő kérdés vagy más alárendelt mondat következik, a tulajdonképpeni kérdés (főmondat) a 4. vagy 5. intonációs típust követi (befejezetlenség), míg az eldöntendő kérdésnek megfelelő 3. intonációs típus a teljes összetett mondat utolsó szakaszán érvényesül:  
  4/5                                 4/5                       3
  Te voltál az, | aki tegnap este | kerestél?
 
  4/5                     3
  Hallottad, | mi történt tegnap?
 
  4/5                            3
  Érdekli, | hogy van-e még jegy?
 
  4/5                         3
  Tudja, | hogy ez a legjobb magyar bor?
 
  4/5                                3
  Nem félsz, | hogy elveszik a jogosítványodat?
 
  4/5                          3
  Nem baj, | ha kinyitom az ablakot?
  A 4. intonációs típus jelenik meg abban a hiányos eldöntendő kérdő mondatban, mellyel valamivel megkínálunk valakit (5.2.24.3.), vagy valamit felkínálunk valakinek:  
          4
  Egy kávét?
  A 4. intonációs típust használjuk sokszor a kiegészítendő kérdő mondat megismétlésekor:  
                                                                  4
  (– Mikor indul a vonat? – Öt húszkor.)  – Mikor?
  A 4. intonációs típust használjuk a preferenciára vonatkozó hiányos kérdésnél a “vagy” kötőszó előtt, esetleg a mondat második felében is:  
   4                           1/4
  Fehéret | vagy vöröset?
  A 4. vagy az 5. intonációs típust használjuk egyes hiányos kiegészítendő kérdő mondatokban (pl. 5.5.18.1.):  
       4/5
  És akkor? (= És akkor mi van? / És akkor mi történt?)
  A 4. vagy 5. intonációs típust használjuk a “Tessék!” mondatban, amikor arra biztatunk valakit, hogy beszéljen (pl. telefonon), illetve hasonló helyzetben általában a “Halló!” mondatban:  
  4/5
  Tessék!
 
  4/5
  Halló!
  A 4. intonációs típust használjuk a “Hát, ...”, “Nos, ...” mondatkezdő formákban:  
   4              1
  Hát, én nem vagyok biztos benne.
  A 3. intonációs típust használjuk kiegészítendő (kérdőszós) kérdő mondatban, amikor a már egyszer tudott, ismert, vagy ismertnek feltételezett dologra kérdezünk rá:  
   3 
  Mi is a neve?
 
   3 
  Honnan is érkezett?