14. fejezet:  KÉSZSÉGSZINT
 

Munkánk előző fejezeteiben azt mutattuk be, hogy a tanulónak mit kell tudnia a magyar nyelven ahhoz, hogy azt szükségleteinek és céljainak megfelelően legyen képes használni. Nem foglalkoztunk viszont azzal, hogy a nyelv milyen szintű használatára kell képesnek lennie a bemutatott ismeretek birtokában. Igaz, hogy nyelvi formák bő listáját közöltük, kiegészítve a nyelvhasználati stratégiákkal, s ezek együttesen képessé tehetik a tanulókat arra, hogy a számukra leggyakrabban előforduló szituációkban célszerűen és eredményesen használják a nyelvet. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a javasolt nyelvi formák csak mint ajánlások szerepelnek, és a közölt stratégiák sem tekinthetők egyedül üdvözítőknek.

Mindezzel azt is jelezzük, hogy az általunk leírt szint nem valamilyen egységes és rögzített követelményszintet jelent, hanem sokféle konkrét megvalósítást tesz lehetővé, a célcsoportot alkotó kisebb alcsoportok vagy személyek egyéni sajátosságaihoz igazodva. Következésképpen, anyagunk önmagában sem vizsgaanyag- sem tanfolyamtervezetnek nem tekinthető. Ugyanakkor ez az igen részletesen leírt és világosan tagolt nyelvi anyag alapul szolgálhat mindkettőhöz. Ha valaki teszt- vagy vizsgatervezéshez kívánja felhasználni, úgy kell végeznie az anyag konkrét összeállítását, hogy az megfeleljen a teszt kitűzött céljainak, és ezzel összhangban kell meghatározni a követelményeket, melyeket a tanulóknak teljesíteniük kell ahhoz, hogy a vizsgán átmenjenek.

Tehát a Küszöbszint nem más, mint egy általános célkitűzés megfogalmazása, olyan céloké, amelyek elérésére a tanulóval és a tanulónak törekedni kell, s oly módon van összeállítva, hogy a gyakorlati alkalmazás során megfelelő iránymutatást tudjon adni a tanulói tevékenységek szervezéséhez. Nem szabad összetéveszteni a tanulótól elvárt tényleges tudásszinttel, a valós eredményekkel. Ezek mindig különbözni fognak attól, amit a célkitűzések tartalmaznak. A különbség még elfogadható mértékéről mindenekelőtt maguk a tanulók dönthetnek szükségleteiktől és ambíciójuktól függően.

Következésképpen, ha arra a kérdésre akarunk válaszolni, hogy a tanulónak hogyan és főleg mennyire jól kell tudnia alkalmazni a bemutatott nyelvi anyagot, csak olyan általános megállapításokra szorítkozhatunk, amelyek az eredményes kommunikációhoz szükséges minimális követelményeket fogalmazzák meg.

A kommunikáció akkor eredményes, ha a kommunikációs aktus célja megvalósul. Ez esetben a beszélő sikeresen tudja közölni szándékát másokkal, és képes helyesen értelmezni mások szándékait, melyek fontosak lehetnek számára az adott szituációban. Ez azt jelenti, hogy a legfontosabb kritérium a "pragmatikai adekvátság", a gyakorlati siker. Ha a tanuló őszintén bocsánatot akar kérni, vagy kételyeit akarja kifejezni, akkor kommunikál eredményesen, ha a beszélő partner valóban úgy is érti hogy őszintén bocsánatot kér, ill. kételyeit fejezi ki. És ha a tanuló el akarja dönteni, hogy felvegye-e az esőkabátját, akkor vesz részt eredményesen a kommunikációban, ha helyesen értelmezi az időjárás-jelentés megfelelő információját.

Nem szabad azonban egyből arra a következtetésre jutnunk, hogy a tanuló, aki egy adott alkalommal sikeresen kommunikál, ezzel már bizonyította is, hogy valóban magas szintű nyelvtudással, jó beszédkészséggel rendelkezik, és elérte a Küszöbszintben foglalt célokat. Kedvező körülmények között (egyértelmű szituációban, figyelmes, tapasztalt és segítőkész anyanyelvi beszélgetőpartner esetén) a kommunikáció súlyos fonetikai, nyelvtani és lexikai hibák ellenére is sikeres lehet. Beszédfelismerési kísérletek szerint a hallgató elvárásainak fontos szerepe van a hallottak megértésében. Lehetséges, hogy ugyanaz a közlemény bizonyos feltételek hiánya esetén nem jut el a hallgatóhoz, pl. ha a közléstartalom nem következtethető ki a kontextusból, vagy ha a hallgató nem kellően motivált vagy nem kellően tapasztalt. A normától való eltérések a nem anyanyelvi hallgatók számára még nagyobb nehézségeket jelentenek a megértésben, mint az anyanyelvieknek. Ennek a szempontnak különösen akkor van jelentősége, amikor a magyart különböző, nem magyar anyanyelvű beszélők használják a kommunikáció eszközeként. Az anyanyelvi interferencia bizonyos szintje, amely még nem akadályozza komolyan a kommunikációt, ha a nyelvtanuló magyar anyanyelvűekkel beszél (vagy partnerei hasonló anyanyelvi háttérrel rendelkeznek), teljesen lehetetlenné teheti a beszélgetést, vagy súlyos következményekkel járó félreértésekhez vezethet (pl. veszélyhelyzetben), ha hallgató csak annak pontos megértésére támaszkodhat, amit mondtak neki.

Következésképpen a szóbeli kommunikáció nem igazán valósulhat meg bizonyos nyelvtani, lexikai és kiejtési normák legalább megközelítő betartása nélkül. Ez azt jelenti, hogy az ezeken a területeken elkövetett hibák, ha akadályozzák a kommunikációt, elfogadhatatlanok. Ebből a megállapításból persze nem következik automatikusan, hogy fel kellene állítanunk az elfogadható hibák és nem elfogadható hibák listáját.

Elvileg a fonémapárok vagy a grammatikai kategóriák (pl. igeidők, igemódok) bármilyen eltévesztése félreértéshez vezethet, de azok a tényezők, amelyek eldöntik, hogy valóban így történik-e, rendkívül összetettek, és mennyiségileg nem is tudjuk meghatározni őket. Az esetek nagy százalékában a hallgató (különösen az anyanyelvi hallgató) tudatában lesz, hogy a hallott beszéd eltér a normától, de meg fogja érteni, amit a beszélő mondani szándékozik. Annak eldöntése, hogy az efféle hibák elfogadhatók-e vagy sem a máskülönben sikeres kommunikációs aktus estében, olyan meggondolásokat kíván, amelyek nem tartoznak anyagunk vizsgálódási körébe. Ez főként a tanulók egyéniségétől és igényességétől függ. Egy természeténél fogva félénk személy erősen hátrányos helyzetbe kerülhet a kommunikáció során, ha gyakori nyelvi hibái feszélyezik. És ha valaki kommunikációs partnerként teljes elfogadottságra vágyik egy olyan környezetben, amelyből hiányzik a korlátozott nyelvi kompetencia megnyilvánulásaival szembeni tolerancia, annak a készségszint magasabb fokára kell eljutnia, mint más tanulóknak. A Küszöbszint, ahogy a részletes bemutatásból kitűnik, egyáltalán nem zárja ki a készségek ilyen magas szintre történő fejlesztését, de nem is követeli meg a célcsoporthoz tartozó összes tanulótól.

Mégis minden tanuló számára hasznos lenne, ha valamivel többre törekedne, mint a "pragmatikai adekvátság" elérése. El kellene jutniuk a hatékony kommunikáció bizonyos szintjére. Az, akinek, miközben beszél valamiről, minden második szó után meg kell állnia, hogy megtalálja a folytatást; vagy aki még rövid közléseiben is számos nyelvtani és/vagy lexikai hibát követ el; vagy akinek a kiejtése a partner által ismert egyetlen sztenderd változatot sem követ; stb., nem lehet képes hatékonyan kommunikálni, mivel túlságosan megterheli a hallgatót, és még azt is kockáztatja, hogy teljesen elveszíti hallgatóságát.

Hasonlóképpen hiányzik a hatékonyság akkor is, ha valaki mint hallgató – hogy megértse, amit a partnere mond neki – állandóan megismételteti a hallottakat, vagy természetellenesen lassú beszédre készteti a beszélőt, vagy folyton átfogalmaztatja vele mondatait, s így arra kényszeríti, hogy természetellenesen szűk szókincset és korlátozott számú nyelvtani eszközt használjon. Következésképpen a “Küszöbszint” tartalma által megszabott korlátokon belül a küszöbszinten elvárható, hogy:

• mint beszélő a tanuló könnyen meg tudja értetni magát nemcsak az anyanyelvi vagy közel anyanyelvi tudásszintű hallgatókkal, hanem átlagos körülmények között olyan más nem-anyanyelvi beszélőkkel is, akik eljutottak a küszöbszintre;
• mint hallgató a tanuló meg tudja érteni a vele közöltek lényegét, nemcsak anyanyelvi vagy közel anyanyelvi tudásszintű beszélő esetén, hanem átlagos körülmények között a küszöbszinten lévő más nem-anyanyelvi beszélők esetében is, anélkül hogy indokolatlanul nagy erőfeszítésekre késztetné őket.

Mindaz, amit az előzőekben a kommunikáció hatékonyságáról mondtunk, azt is jelenti, hogy a tanuló kommunikációs partnereitől bizonyos fokú türelem és együttműködés várható el. Nem lenne reális feltételezni, hogy a tanuló a küszöbszinten képes lehet enélkül megfelelően boldogulni. A tanulónak az a képessége, hogy bonyolultabb szituációkban is megállja a helyét, nem kíván szükségszerűen további tanulási erőfeszítéseket, hanem fokozatosan majd kialakul a gyakorlati nyelvhasználat során.