Nyelvtani összefoglalónk még kevésbé tekintendő és tekinthető tananyagnak, vagy akár valamilyen tananyag nyelvtani vezérfonalának, mint a Küszöbszint egésze. Nem más, mint rendszerezett és tételes felsorolása mindazoknak a nyelvi elemeknek és szerkezeteknek, melyek “A Küszöbszint funkcionális leírása” című rész 5-7. fejezetében bemutatott funkcionális és fogalmi kategóriák nyelvi reprezentánsai lehetnek.

Első ránézésre összefoglalónk meglehetősen terjedelmesnek és túl részletesnek tűnhet. Több nyomós okunk is van azonban arra, hogy a magyar nyelvtani jelenségeket bizonyos területeken a vártnál talán nagyobb részletességgel és pontossággal mutassuk be.

Mindenekelőtt magától értetődik, hogy nem szorítkozhatunk szigorúan az említett fejezetekben, azok példaanyagában ténylegesen megjelenő nyelvi formák ismertetésére. Már csak azért sem tehetjük ezt, mert egyrészt az ott szereplő összetettebb nyelvi szerkezetek (példamondatok) csak a felsorolt funkciók és fogalmak illusztrálására szolgálnak, miáltal a maguk konkrétságában meglehetősen esetlegesek; másrészt maguk a felsorolások is többnyire nyitottak, folytathatók: pontosan nem határozható meg, hogy milyen nyelvi reprezentációra van szükség egyes lehetséges elemeik megjelenítéséhez. Ezért nyelvtani összefoglalónknak olyannak kell lennie, hogy felölelje mindazokat a területeket, melyek ismerete az említett funkciók és kategóriák működtetéséhez, kezeléséhez nélkülözhetetlen.

Azután az egész Küszöbszint funkcionális, kommunikatív felfogásából következik, hogy a hagyományos “nyelvtanközpontú” kezdő tanfolyamok nyelvtani skálájánál bővebb ismertetést kell adnunk. A nyelvhasználat ugyanis sohasem igazodik a nyelvtani jelenségek nehézségi/bonyolultsági szint szerinti fokozatosságához: a funkcionálisan, a kommunikáció szempontjából alapvető formák nyelvtani szempontból meglehetősen bonyolultak lehetnek.

Ez utóbbi fokozottan érvényes az olyan, alaktanilag igen gazdag nyelvekre, amilyen a magyar. Hiszen egy nyitott funkció- vagy kategórialista esetében lehetetlen előre pontosan meghatározni, esetleges további elemei alaktani szempontból milyen nehézséget okozhatnak. Ezért például mind az igeragozás, mind a névszóragozás területén szerepelnek anyagunkban mindazok a rendhagyó jelenségek (tő- és toldalékváltozatok, illetve a toldalékolás speciális esetei), melyekről nem állíthatjuk nagy valószínűséggel, hogy egy küszöbszintű tananyagban nem fordulhatnak elő. Ugyanakkor rengeteg olyan nyelvi jelenséggel találkozik a tanuló, amelyet a magyarban a nyelvtan körében kell tárgyalni, az indoeurópai nyelvek esetében azonban a szavak szintjén elintézhető, úgy is felfogható, mint egy elemi nyelvtani szerkezet esetleges kitöltése bizonyos lexikai elemekkel. Például angolul, franciául, németül stb. nyelvtani szempontból nem jelent gondot a következő mondat: “I love you.” “Je t’aime.” “Ich liebe dich.”. Magyar megfelelőjük: “Szeretlek.” azonban egy sajátos igeragozási forma, melyet az egyes szám első személyű alany és második személyű tárgy együttes használatakor alkalmazunk.

Végül arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a magyar nyelv, illetve nyelvtan ilyen jellegű leírása, összefoglalása nem rendelkezik olyan nagy hagyományokkal, mint az indoeurópai nyelvek többségének esetében. Nyugodt szívvel még egy magyar anyanyelvű magyarnyelv-tanárnak is alig-alig tudnánk korábban kiadott és könnyen hozzáférhető nyelvtani összefoglalót ajánlani referenciaanyagként, idegen anyanyelvű tanárról és főleg nyelvtanulóról nem is beszélve. Nyelvtani összefoglalónknak ezért hiánypótló szerepe is van, melynek igyekszik megfelelni. Szándéka szerint olyan, rendszerezett és könnyen kezelhető gyűjteménye a magyar nyelv alapvető “nyelvtani” jelenségeinek, melyben egyaránt, bár különböző súllyal, szerepel alaktan, mondattan, szórend, kiejtés, helyesírás, hangsúly és hanglejtés.

Az anyag használhatóságát igyekeztünk fokozni azzal, hogy egyes különösen fontos területeken (tehát nem mindenhol), pl. az igekötős igék, a modális segédigék stb. használatával kapcsolatban kiemeltük, nézetünk szerint körülbelül mi az, amit a küszöbszintű tanulótól a produktív, illetve receptív nyelvhasználatban el lehet várni. Szintén a használhatóságot hivatottak szolgálni az összefoglaló táblázatok, melyekben az egyszerűség és áttekinthetőség érdekében felhasználtunk bizonyos, a magyar idegen nyelvként való oktatása során általunk és mások által évtizedek óta rendszeresen alkalmazott szimbólumokat. Ezek értelmezése mindig megtörténik az adott helyen, kivéve a következő, az anyagban végig használt jelzéseket:

Nyelvtani számok és személyek jelzése:
                   (névmások, igék, személyragok)
 

 Általános névmási alakok rövidítése:
 
 

Szószerkezetek:
 

 
A nyelvi anyagot hét alfejezetben mutatjuk be:

1. Hangok, betűk – tág értelemben vett hangtani bevezetés: hangok, betűk, kiejtés, írás, magánhangzó-harmónia, hangzóváltozások stb.;
2. Szavak – a különböző szófajok: igék, főnevek stb.; a szavak toldalékolása: ragok, jelek, képzők, igekötők; az egyes szócsoportok, illetve grammatikai formák, pl. igemódok, viszonyragok stb. fő funkciói; stb.;
3. Szószerkezetek – az alanyi-állítmányi szószerkezet, valamint a különböző szófajok a megfelelő kiegészítő elemekkel: az igei csoport (ICs), főnévi csoport (FCs) stb. formája és funkciója;
4. Egyszerű mondatok – a szavak és szószerkezetek a mondatban; az egyszerű mondatok szerkezete, típusai és funkciói;
5. Szórend – az egyszerű mondat szórendje: a neutrális és a nyomatékos mondatok legfontosabb szórendi változatai;
6. Összetett mondatok – a mellérendelő és alárendelő összetétel: formák és funkciók;
7. Hangsúly és hanglejtés – a hangsúly és hanglejtés a beszéd különböző szintjein (szó, szakasz, mondat), fő jellemzőik és (a szórenddel szoros kapcsolatban tárgyalt) jelentés-megkülönböztető szerepük a magyar egyszerű és összetett mondatokban.

Az anyagban végig kereszthivatkozásokkal utalunk az 5., 6. és 7. fejezet megfelelő pontjaira. Ugyanakkor törekszünk arra, hogy minél kevésbé lépjünk túl az e fejezetek felsorolásaiban illetve példaanyagában felhasznált szókincsen. Ehhez azonban nem ragaszkodunk mereven, hiszen akkor lehetetlenné válna egyes olyan nyelvi jelenségek felvétele, amelyek ugyan az 5-7. fejezetben konkrétan nem szerepelnek, bemutatásuk azonban nélkülözhetetlennek látszik nyelvtani összefoglalónkban.

Végül egy közismert, de a magyar idegen nyelvként való tanítása során eléggé soha nem hangsúlyozható körülményre szeretnénk felhívni a figyelmet. A magyar az agglutináló nyelvek csoportjának tipikus képviselője: azaz a különböző mondattani kategóriák jelentős részét a szótőhöz “ragasztott” toldalékokkal (jelekkel és ragokkal) fejezi ki, melyek egymás utáni sora olykor egészen hosszú és bonyolult szóalakokat is eredményezhet. (A gyakorlatban azonban ritka, hogy egymás után két – esetleg három – toldaléknál többre legyen szükség.) Mivel ez a toldalékoló rendszer a magyart idegen nyelvként tanulók többségének a számára teljesen szokatlan jelenség, a tananyagtervezés és -készítés, a tanfolyamtervezés és -vezetés, valamint a közvetlen oktatómunka során egyaránt mindig ügyelni kell egyrészt a fokozatosságra, másrészt arra, hogy a tanuló számára világos legyen: bár a konkrét nyelvi megvalósítás látszólag alapjaiban különbözik az anyanyelvén megismert megoldásoktól, valójában a két nyelv (mint bármely két nyelv) funkcionálisan nagyon hasonló módon működik, eltérő eszközökkel ugyan, de ugyanazoknak a funkcióknak a megvalósítására kerül sor.